Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. A hírgyûjtés szabadsága Elie Abel, www.prherald.hu, 2005. január 1. A néhai Walter Lippmann, a nagytekintélyû amerikai publicista már-már klasszikusnak számító Public Opinion („Közvélemény”) címû könyvének elsõ fejezetében elmesél egy igaz történetet. A század elején, egy kicsiny szigeten maroknyi angol, francia és német állampolgár élt együtt békésen. Nem volt telefonösszeköttetésük a szárazfölddel, a rádiózás akkor még gyermekcipõben járt, a postát pedig gõzhajó szállította. 1914 szeptemberének közepén a szigetlakók a kikötõnél gyûltek össze, és izgatottan várták a postahajó érkezését, hogy tájékozódhassanak a legfrissebb európai eseményekrõl. A kupilánytól megtudták, hogy Nagy-Britannia és Franciaország augusztus elsõ napjaitól kezdve háborúban áll Németországgal. „Hat héten át – írja Lippmann 1922-ben – barátilag viselkedtek egymással, amikor tulajdonképpen ellenségek voltak”. Természetesen vannak súlyosabb megpróbáltatások is annál, minthogy ne tudjuk, melyik szomszédunkat kell gyûlölnünk. Ám Lippmann ennél fontosabb dologra akarta felhívni a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy az emberek magatartását a valóságról alkotott képük szabályozza, s ez a kép föltehetõen nem teljes, vagy pedig – mint az elõbbi esetben – elavult, torz, valamely tekintetben hamis. A sztereotípiák hatása Amerikában nagyon aggasztotta õt, és hosszú pályafutása alatt sokat tett azért, hogy az Egyesült Államok közvéleménye kellõképpen értesült legyen. Lippmann azt szerette volna, ha az olvasóban kialakuló kép a lehetõ legjobban emlékeztet a valóságra. Az volt a meggyõzõdése, hogy csak a jól tájékozott nyilvánosság hozhat helyes ítéleteket, és az amerikai újságírásra hárul a roppant felelõsség: úgy kell a józan döntési lehetõségek tudatosítását elõsegíteni, hogy szabadon gyûjtjük és adjuk közre az információkat anélkül, hogy a kormányzat vagy az uralkodó párt hozzájárulását meg kellene szereznünk. A hírgyûjtés szabadsága elõfeltételezi az újságíróknak a hozzáférhetési jogát, mely jog magától értetõdõen következik az amerikai Alkotmány Elsõ Módosításának jelenkori értelmezéseibõl. Ennek az indokoltsága egy olyan országban, melyben az embereknek választaniuk kell a tisztségviselésre jelöltek vagy a pártok, programok, illetõleg a politikai irányvonalak között, az állampolgároknak abból a szükségletébõl ered, hogy kellõ tájékozódás után foglalhassanak állást, hozhassák meg döntéseiket. Konkrétabban az újságírónak az a joga, hogy összegyûjtse és továbbítsa mindazon információkat, amelyekre az állampolgárok igényt tarthatnak. Tény, hogy az Egyesült Államok Kongresszusához, az állami törvényhozásokhoz, a bíróságokhoz és a kormányszervekhez való „hozzáférés” útjába csak ritkán gördítettek akadályokat az újabb idõkben. Az amerikai köztársaság történelmének kezdeteiben korántsem volt ritka, hogy a szövetségi, illetõleg egy-egy állami törvényhozás zárt ajtók mögött végezze munkáját. Az ún. Kontinentális Kongresszusra (1774-1789) titokban, a sajtó és a nyilvánosság kizárásával ülésezett. A sajtó és a kormányzat kapcsolatait jellemzõ növekvõ nyíltság irányzata a 19. század folyamán alakult ki, és fejlõdése – az alkalmi megtorpanások ellenére – átnyúlt a 20. századba. Még a második világháború idején sem alkalmazta az Egyesült Államok a közlést meghiúsító cenzúrát a sajtóban, illetve a mûsorszórásban: az amerikai tömegtájékoztatási eszközök az öncenzúra rendszerében mûködtek. Szabad akaratukból mondtak le az olyan hírek közlésérõl, amelyek „az ellenség javát vagy hasznát szolgálónak” minõsültek. Ez a fejlõdés nem jelentett egyenes vonalú elõrehaladást. A nukleáris korszak és a hidegháború feszültségei olykor arra ösztönözték a kormányzat fõtisztviselõit, hogy könnyen ráüssék bizonyos anyagokra a „szigorúan bizalmas” bélyegzõt. Egy honvédelmi miniszterhelyettes az 1962-es kubai rakétaválság után kötötte az ebet a karóhoz, hogy a kormánynak joga és kötelessége a „hírirányítás”, és idetartozónak vélte az információ visszatartásának és a hamis hírek terjesztésének jogát is. Az inga hirtelen és erõteljesen az ellenkezõ irányba lendült, amikor a mind népszerûtlenebb vietnami háború a közvélemény szemében kétségbe vonta a washingtoni vezetõk politikai bölcsességét. A Kongresszus 1966-ban fogadta el a Freedom of Information Act-et (az információ szabadságát szavatoló törvényt) azzal a céllal, hogy korlátozzák a szövetségi kormányhivatalok információ-visszatartási lehetõségeit. A törvényhozás 1974-ben pedig az elnöki vétó dacára még inkább kiterjesztette a fenti törvény hatókörét, hogy lehetõvé tegye a sajtó és a közvélemény betekintését a kormányszervek irataiba. A hírekhez való akadálytalan hozzáférés az amerikai újságírók szakmai hitvallásának sarkköve lett. A nemzetközi terminológia kategóriáiba fordítva ez egyet jelentett (a néhai Kent Cooper-nek, az Associated Press egykori fõigazgatójának megfogalmazásában) azzal a joggal, hogy a hírlapírók „szabadon járhassanak-kelhessenek a világban és szabadon tudósíthassanak arról, amit látnak és éreznek”. A nemzetközi jog ilyen formális kitételt természetesen nem ismer. A szuverén államok nem minden esetben engedik be mindazokat, akik területükre akarnak lépni; számos országban keményebben bánnak az újságírókkal, mint a turistákkal vagy az üzletemberekkel. Ami pedig a „szabad tudósítást” illeti, ez csak elméleti; a legtöbb állam alkotmánya elvben elismeri ugyan, de az korántsem érvényesül mindenütt. A New York-i Freedom House, a világ sajtóját és mûsorszórását vizsgáló intézet jelentése szerint valóban szabad tömegközlési médiumok csak viszonylag kevés országban léteznek. Az elemzett 187 állam közül 64-et minõsítettek szabad sajtóval rendelkezõnek, 65 számított „részben szabadnak” és 58 egyáltalán nem támaszthatott igényt erre a jelzõre. Magát a hozzáférhetõséget is nehéz elérni a jelenlegi körülmények között. Az újságírók számára e koncepció magában foglalja az információs forrásokhoz való hozzájutást a „fogadó” államban; tehát nemcsak a hivatalos szervek hírterjesztésének és propagandájának kizárólagosságát, hanem azt is, hogy „hozzáférhessenek” az egyszerû állampolgárokhoz, a fennálló állapotok bírálóihoz, az ellenzéki politikusokhoz és a különvéleményt vallókhoz. Ez a fogalom teljesen új a nemzetközi kapcsolatokban. Az elv csupán egyetlen állam képviselõinek ellenzésével helyet kapott az UNESCO kommunikációs problémákat tárgyaló nemzetközi bizottságának 1980. évi összefoglaló jelentésében: „Minden államnak lépéseket kell tennie a külföldi tudósítók bebocsátására, hírgyûjtõ és közlõ munkájuk megkönnyítésére”. A helsinki konferencia záróokmányának aláírói által vállalt különleges kötelezettségeket tiszteletben kell tartani, sõt, széles körben alkalmazni. „Az újságírók szabad hozzáférése a hírforrásokhoz a pontos, hiteles és kiegyensúlyozott tudósítás nélkülözhetetlen alapkövetelménye. Ez szükségszerûen föltételezi mind a nem hivatalos, mind a hivatalos információkhoz való hozzájutást, azaz az újságírók a vélemények teljes skálájáról tájékozódhassanak bármely országban.” Az újságírók szempontjából ez a megfogalmazás kétségtelen haladást jelent az 1948-ban elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatához képest, mely utóbbi meghatározza minden embernek azt a jogát, hogy „bármely nézetet szabadon vallhasson, hogy szabadon keressen, kaphasson és továbbíthasson az újságírás szabadságáról információkat és eszméket bármely hírközlési eszközzel, tekintet nélkül az országhatárokra”. Az UNESCO Közgyûlésén elõterjesztett ún. MacBride jelentés már sokkal tényszerûbb az újságírók jogait és az államok kötelezettségeit illetõen. Leglényegesebb kitétele az, hogy a gondolkodási árnyalatokhoz való hozzáférhetés nyújtása nélkül az újságírók nem tudósíthatnak pontosan és elfogulatlanul. E jelentést 82 ajánlással – a Nobel- és Lenin-békedíjjal kitüntetett volt ír külügyminiszter, Sean MacBride irányításával szövegezték meg. Az újságíró (bármilyen legyen a politikai meggyõzõdése) ragaszkodik ahhoz, hogy csak azt írja, amit „lát és érez” – Kent Cooper parafrázisával szólva. Ám a „látással”, az érzéssel és a hír-anyag megírásával a dolog még nem ér véget. Hogy a riporter tudósítása megérkezzék otthoni szerkesztõségébe, elõbb olyan csatornákon kell áthaladnia, amelyeket a fogadó ország kormánya ellenõriz: telefonon, rádiós összeköttetésen, telexen vagy a hagyományos távirati szolgáltatás keretében. A legtöbb államban e szolgáltatásokat egy minisztérium mûködteti, illetve ellenõrzi, mely csak ritkán bánik kifogástalanul a külföldi tudósítókkal. A minisztériumi illetékesek általában nem utasítják vissza valamely híranyag vagy kommentár továbbítását azon az alapon, hogy az politikailag káros az ország kormányzatára. Azonban megcáfolhatatlan ürügyekre hivatkozva késleltethetik azt: „mûszaki problémák vannak” „élénk a napfolttevékenység”, „rosszak a meteorológiai viszonyok”, „nagy a túlterheltség” és így tovább. A második világháborút megelõzõen a tekintélyuralmi rendszerû országokban a cenzúra dívott: gyakran megkövetelték, hogy a tudósító elõbb mutassa be munkáját és a távíróhivatal csak ezután volt hajlandó akár egy szót is felvenni. Számos országban nyíltan töröltek az anyagokból, vagy egyszerûen letiltották azokat, noha e gyakorlat nem mindenütt volt azonos azzal, amit a Hutchins Commission on Freedom of the Press (a sajtószabadsággal foglalkozó bizottság) hozott nyilvánosságra 1946-ban. Egyes esetekben behívatták az újságírót a cenzorhoz, hogy megbeszélhessék a törléseket és a kihagyásokat, és még az is elõfordult, hogy a tudósító rábeszélte a cenzor-t: maradhasson ez vagy az a tény, bekezdés. Más helyeken viszont a külföldi tudósítónak nemegyszer fogalma sem volt, hogy mit húzhattak ki tudósításából mindaddig, amíg nem tudott összeköttetést teremteni szerkesztõségével. A katonai diktatúrákban a cenzorok azt állítják, hogy nemcsak a nemzetbiztonság, hanem a közerkölcsök védelmét is szem elõtt tartják. Az egyik jelentõs dél-amerikai országban például nem nyúlnak a külföldi újságírók tudósításaihoz, míg a hazai tömegtájékoztatási eszközöket szigorúan kordában tartják. Az érvényes jogszabályok tiltják minden olyan anyag megjelentetését, ami bármiképpen sértheti a közszemérmet; erõszakosnak minõsülõ jeleneteket tartalmaz, vagy bûncselekmények elkövetésére bujt; káros szokásokra ösztönöz vagy csábít; a fennálló rendszer, a közrend, a hatóságok, vagy képviselõik ellen uszíthat; kedvezõtlenül befolyásolhatja a más államokkal fenntartott kapcsolatokat; sért bármely közösséget vagy vallást; bármiféle módon árthat a nemzeti méltóságnak vagy érdekeknek; rossz hírét költi a fegyveres erõknek. A közvetlen cenzúra napjainkban már sokkal kevésbé elterjedt, mint 30 évvel ezelõtt. Ám még ott is, ahol formálisan már megszüntették, a sajtószabadságot alá lehet ásni, mi több, hatékonyan megsemmisíteni jóval „kifinomultabb” módokon. Bizonyos államokban például engedélyhez kötik az újságírói tevékenységet. Ennek procedúrái, illetve kikötései mindenütt mások, azonban vitathatatlanul ugyanazt a célt szolgálják: megszorítani e hagyományosan nyílt foglalkozás ûzését. S bár ezt a gyakorlatot gyakran úgy tüntetik föl, mint a szakmai színvonal emelésére hivatott intézkedést, nem kell nagy képzelõerõ hozzá, hogy egy másik, már korántsem olyan tiszteletreméltó indítékot fedezzünk föl mögötte. A tömegtájékoztatási eszközök mind szigorúbb ellenõrzése során azoktól az újságíróktól, akiknek hûsége a rendszerhez kétes, vagy akiknek politikai nézetei nem egyeznek az uralkodó csoport szemléletével, megtagadják a „jogosítványt”. Annyi módozata van annak, ahogy egy erre elszánt kormányzat gátat vethet a sajtószabadságnak, hogy az itt föl sem sorolható. (Íme két találomra kiragadott példa: egy ellenzéki orgánum példányszámának korlátozására kényszerülhet, mert a kormány meghiúsítja számára a papír behozatalát, vagy valamely kiadó nem kap valutát az elengedhetetlenül szükséges berendezések importálására). A sajtó önjelölt urai – akár az angol Tudor királyok – a hírek kinyomtatását és terjesztését az ellenük irányuló aknamunka természetes eszközeinek tekintik. Nem igazmondó, hanem engedelmes tömegtájékoztatási médiumokat akarnak. S ha netalán korunkban már nehezebb volna számukra a politikai cenzúra alkalmazása, mint egy generációval ezelõtt, meglepõ önteltséget tanúsítanak a sajtó és a mûsorszórás kézbentartásának új és kevésbé szembetûnõ módszerekkel való megvalósítására. Igen sok újságíró – köztük nem kevés harmadik világbeli – attól tart, hogy az új tájékoztatási világrendrõl dúló nemzetközi vita éppen a sajtószabadság már említett megnyirbálóinak érdekeit szolgálhatja, mégpedig olyan értelemben, hogy az új nemzetközi rendszernek a bevezetése tényleges elismerést nyújthat az elnyomójellegû politikai formációknak. E hírlapírók szerint a nemzetek közötti kölcsönös megértés nem nyerhet, csak veszíthet az olyan intézkedések révén, amelyek a valóság torz tükörképének az emberek agyába való (köz) vetítésével kísérleteznek úgy, hogy elzárják õket – akárcsak Lippmann történetében a szigetlakókat – az információk világméretû áramlásától. Elie Abel A hírgyûjtés szabadsága, www.prherald.hu, 2005. január 1.